A Hervis Magyarországon „Hervis Sport” név alatt sporteszközöket értékesítő üzleteket működtet. Közvetlen versenytársai a „Décathlon”, az „Intersport” és az „SPG Sportcikk” üzletláncok. A Hervis jogi személy, a SPAR Österreichische Warenhandels AG (a továbbiakban: SPAR) leányvállalata. A Hervis a különadóról szóló törvény 7. §alapján a SPAR‑csoport részét képezi. E jogcímen köteles a saját árbevétele arányában megfizetni az e csoporthoz tartozó valamennyi vállalkozás által – a Magyarországon elért teljes árbevételük alapján – fizetendő különadó egy részét. A különadó erősen progresszív adómértékének e csoport teljes árbevételére történő alkalmazása folytán a Hervist egyértelműen magasabb átlagos adómérték terheli annál, mint amely a kizárólag a saját üzletei árbevételéből álló adóalap szerint alkalmazandó lenne. A Hervis álláspontja szerint a versenytársaiként fellépő magyar üzletláncok által fizetendő adót az utóbbi alapon számítják, mivel azok nagyrészt franchise-rendszerben működő, jogi személyiséggel rendelkező, és nem vállalatcsoportba tartozó boltokból állnak. A Hervis ebből arra következtet, hogy az ilyen rendszer, mivel arra vezet, hogy súlyosabban adóztatja a különadó alá tartozó azon jogi személyeket, amelyek az 1996. évi LXXXI. törvény értelmében külföldi illetőségű társaságokhoz kapcsolt vállalkozások, sérti az EUMSZ 18., az EUMSZ 49–EUMSZ 55., az EUMSZ 65. és az EUMSZ 110. cikket, továbbá tiltott állami támogatásnak minősül. Mivel az adóhatóság elutasította a Hervis arra irányuló kérelmét, hogy a 2010. év vonatkozásában mentesítse a különadó alól, a Hervis annak megállapítását kérte a közigazgatási perben eljáró Székesfehérvári Törvényszéktől, hogy a különadóról szóló törvény rendelkezései ellentétesek az uniós joggal. E körülmények között a Székesfehérvári Törvényszék felfüggesztette az eljárást, és a következő kérdést terjesztette előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé:
Kiskereskedelmi különadó (Hervis kontra NAV) – C-385/12 (05/02/2014)
Közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül a kiskereskedelmi különadó a más tagállamokban székhellyel rendelkező társaságokhoz kapcsolt vállalkozásokat illetően
C-385/12 (05/02/2014) ügy – Európai Unió Bírósága
A Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) szerint az Európai Bíróság döntése megerősíti a magyar álláspontot, amely szerint a kiskereskedelmi különadó nem valósított meg diszkriminációt a különböző értékesítési formák között. Az ítélet nyitva hagyja ugyanakkor azt a kérdést, hogy a kapcsolt vállalakozások esetében sértheti-e az uniós jogot az ágazati különadó árbevétel-összeszámítási szabálya.
„Az [EUM]‑Szerződésnek [a hátrányos megkülönböztetés tilalmának] általános […] elvét (EUMSZ 18. cikk és [EUMSZ] 26. cikk), a letelepedés szabadságának elvét (EUMSZ 49. cikk), az egyenlő elbánásban részesülés elvét (EUMSZ 54. cikk), az [EUMSZ] 54. cikk értelmében vett társaságok tőkéjében való egyenlő részesedés elvét (EUMSZ 55. cikk), a szolgáltatások szabadsága elvét (56. cikk), a tőke szabad mozgásának elvét (EUMSZ 63. és [EUMSZ] 65. cikk) és a vállalkozásokra egyenlő adó kivetés[ének] elvét (EUMSZ 110. cikk) szabályozó rendelkezéseivel összeegyeztethető‑e, hogy a bolti kiskereskedelmi tevékenységet folytató adózónak különadót kell fizetnie az 500 millió [forintot] meghaladó éves nettó árbevétele után?”
A Bíróság szerint az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az egyenlő bánásmódra vonatkozó szabályok nemcsak a társaságok székhelye alapján történő nyílt hátrányos megkülönböztetést tiltják, hanem az ilyen megkülönböztetés olyan rejtett formáit is, amelyek egyéb elhatárolási szempontok alkalmazása révén ténylegesen ugyanahhoz az eredményhez vezetnek (lásd analógia útján különösen a C‑279/93. sz. Schumacker‑ügyben 1995. február 14‑én hozott ítélet [EBHT 1995., I‑225. o.] 26. pontját, a C‑383/05. sz. Talotta‑ügyben 2007. március 22‑én hozott ítélet [EBHT 2007., I‑2555. o.] 17. pontját és a C‑440/08. sz. Gielen‑ügyben 2010. március 18‑án hozott ítélet [EBHT 2010., I‑2323. o.] 37. pontját).
Az alapügyben szóban forgó jogszabály többek között olyan szempontot ír elő, amely elhatárolja egymástól egyrészről a különadó azon alanyait, amelyek az alkalmazandó nemzeti jogszabály értelmében valamely csoporton belül más társaságokhoz kapcsolódnak, másrészről pedig azon adóalanyokat, amelyek nem képezik vállalatcsoport részét.
Ezen elhatárolási szempont nem teremt közvetlen hátrányos megkülönböztetést, mivel a bolti kiskereskedelemre vonatkozó különadót az e tevékenységet Magyarországon folytató valamennyi társaság esetében azonos feltételek mellett vetik ki. Mindazonáltal e szempont azzal a hatással jár, hogy hátrányos helyzetbe hozza a valamely csoporton belül más társaságokhoz kapcsolt jogi személyeket azokkal a jogi személyekkel szemben, amelyek nem képezik ilyen vállalatcsoport részét. Mindezt a különadó két sajátosságának kombinációja magyarázza.
Egyrészről az említett adó mértéke az árbevétel függvényében igen erősen progresszív, különösen a felső adósávban. Ily módon az adómérték 500 millió és 30 milliárd HUF között 0,1%, 30 milliárd és 100 milliárd HUF között 0,4%, 100 milliárd HUF fölött pedig 2,5%.
Másrészről e mérték a vállalatcsoportba tartozó adóalanyok esetében azon adóalapra alkalmazandó, amely a csoporthoz kapcsolt valamennyi adóalany összevont árbevételéből áll (azt megelőzően, hogy a teljes adóösszeget az egyes adóalanyok árbevétele alapján szétosztanák), míg az olyan jogi személyek esetében, mint a független franchise‑jogosultak, az adóalany elkülönülten vett árbevételére korlátozódik. Ez azt jelenti, hogy a vállalatcsoportba tartozó adóalanyokat fiktív árbevétel alapján adóztatják.
A Hervis, az osztrák kormány és az Európai Bizottság azt állítja, hogy az EUMSZ 49. és az EUMSZ 54. cikkel ellentétes az ilyen eltérő bánásmód, amely de iure a forgalom szintjének látszólag objektív elhatárolási szempontján alapul, viszont de facto hátrányos helyzetbe hozza azon anyavállalatok leányvállalatait, amelyek más tagállamban rendelkeznek székhellyel, tekintettel a kiskereskedelemnek a magyar piacon kialakult szerkezetére, és különösen arra a körülményre, hogy az ilyen társaságokhoz tartozó kiskereskedelmi üzleteket általában – mint a Hervis esetében is – leányvállalatként működtetik.
Amennyiben bizonyított, hogy az érintett tagállam bolti kiskereskedelmi piacán a vállalatcsoportba tartozó és a különadó legfelső adósávjába eső adóalanyok többnyire más tagállamban székhellyel rendelkező társaságoknak – a nemzeti jogszabály értelmében – kapcsolt vállalkozásai, a különadó erősen progresszív adómértékének az összevont árbevételből álló adóalapra történő alkalmazása különösen azzal a veszéllyel jár, hogy hátrányosan érinti a más tagállamban székhellyel rendelkező társaságok kapcsolt vállalkozásait.
A jogszabálynoha a társaságokat nem különbözteti meg formálisan székhelyük szerint, az EUMSZ 49. és az EUMSZ 54. cikk értelmében a társaságok székhelyén alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetést vezet be (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Gielen‑ügyben hozott ítélet 48. pontját).
Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az ilyen korlátozás csak akkor engedhető meg, ha azt közérdeken alapuló kényszerítő indok igazolja. Azonban ebben az esetben is szükséges, hogy az alkalmas legyen az elérni kívánt cél megvalósításának biztosítására, és ne lépje túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket (a C‑371/10. sz. National Grid Indus ügyben 2011. november 29‑én hozott ítélet [EBHT 2011., I‑12273. o.] 42. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
A magyar kormány sem írásbeli észrevételeiben, sem a tárgyaláson nem hivatkozott olyan közérdekű okra, amely adott esetben alkalmas lenne az olyan szabályozás igazolására, mint amelyről az alapügyben is szó van.
Az ilyen szabályozás igazolása érdekében sem az ország gazdaságának védelmére (lásd ebben az értelemben a C‑35/98. sz. Verkooijen‑ügyben 2000. június 6‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑4071. o.] 47. és 48. pontját), sem pedig a költségvetési egyensúlynak az adóbevételek növelésével történő helyreállítására (lásd ebben az értelemben a C‑436/00. sz., X és Y ügyben 2002. november 21‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑10829. o.] 50. pontját) nem lehet érvényesen hivatkozni.
Az EUMSZ 49. és az EUMSZ 54. cikket úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes a bolti kiskereskedelem árbevételére kivetett adóra vonatkozó olyan tagállami jogszabály, amely e jogszabály értelmében kapcsolt vállalkozásnak minősülő, vállalatcsoportba tartozó adóalanyokat arra kötelezi, hogy árbevételüket egy erősen progresszív adómérték alkalmazása keretében adják össze, majd az így kapott adóösszeget egymás között valós árbevételük arányában osszák szét, amennyiben – és ennek ellenőrzése a kérdést előterjesztő bíróság feladata – a vállalatcsoportba tartozó és a különadó legfelső adósávjába eső adóalanyok többnyire más tagállamban székhellyel rendelkező társaságok kapcsolt vállalkozásai.
Dr. Égertz Andrea ügyvéd 